Mindenki emlékszik a nem létező 25 emeletes magasház tetejéről lezuhanó fiatalemberre, aki meghalt. A 23 éves férfit ez hidegen hagyja, és úgyanúgy jár-kel a városban, mintha élne.

A halott ember minden nap sétál. Körbejárja egész Pécset, meglátogatja azokat a helyeket, amikre az előző - vagyis egyetlen - életéből emlékszik. Halála helyszínét is sokszor látogatja. A magasház hiánya talán az egyetlen dolog, ami még mozgatja a halott szöveteket, a rohadó húst, a törött csontokat. Üres szemüregei meredten bámulják a régi városfalat. Megáll a lovasszobor előtt, és elgondolkodik rajta, hogy mi lett volna, ha soha nem lép be azon az Ajtón. Életben maradt volna, vagy ugyanúgy meghal? Leugrott volna az akkor még létező magasházról?

Soha nem fogja megtudni, és ettől csak még gyorsabban sétál. Sétál a Mecsekben, sétál Uránvárosban, elsétál Orfűig és vissza. A halott ember soha nem pihen. A halott ember nem is képes pihenésre. Az alvás értelmét veszti a halottak számára. A halottnak nincs szüksége jó időre sem. Sétál esőben, hóban, sárban és 45 °C-ban is.

A halott embernek nincsenek céljai. Nem vár már semmit az élettől. A halott ember, ahogy a neve is mutatja, halott. A szerettei - ha voltak neki egyáltalán - már rég elfelejtették.

Megsiratták.

Az üres koporsót eltemették.

Gyújtottak ezer gyertyát.

Aztán, egyre kevesebbet gondoltak rá. Talán a fájdalom miatt, talán azért, mert már nem érdekelte őket. Az emlékek kifakultak. Csak az éjszaka sötétjében, amikor elviselhetetlen a csend, jutott néha az eszükbe, a többi kellemetlen, elnyomott és elfelejtett régiséggel együtt.

A halott ember nem fél semmitől. Kommunikálni egyelőre nem képes, de ahogy telik az idő, úgy nőnek a kognitív képességei. Idővel teljes értékű ember válhat belőle. Érzelmek nélkül ugyan, de tovább folytathatja a létezést az idők végezetéig.