Margit néni fázott, pedig a takaró a fejét is elfedte. Emlékezett még a régi, szép időkre, amikor nem kellett fáznia, mert mindenkinek volt munkája. Később már azzal is megelégedett, amikor a fiatal szomszédok fűtöttek körülötte, így neki nem kellett. De a mocskos fiatalok elköltöztek, neki meg a kis nyugdíjból nem futotta fűtésre. Inkább gyógyszereket vett belőle, amiket a hülye orvos írt fel neki, és amiket úgysem fog beszedni. Margit néni a konyhába sietett, megmosta a zöldségeket és feltette főni a húslevest, ami egyben volt ebéd, kiváló beszédtéma és jó kifogás, ha már nem akart többet társalogni. Jaj, feltettem már a levest, mennem kell! - Mondta ilyenkor. Szeretett veszélyesen élni, de a hetvennégy éve alatt még egyszer sem égette le a lakását.

A piacra vezető út hosszú volt és nyomorúságos, persze ez is a fiatalok hibája. Régen a buszok is jobbak voltak. A régi fényükből már csak az a szellemes felirat maradt meg, ami Margit nénit egy jobb korra emlékeztette: "Okos ember nem szemetel, a többieknek meg tilos!" Ezen mindig elmosolyodott. Szép lassan leült egy ülésre, a csomagjait pedig maga mellé helyezte. Az ülés kopott volt, és kiszakadt, és valakinek az unokája kicsipkedte a tömést belőle, így mindenfelé megbarnult szivacsdarabok hevertek. Bezzeg neki soha nem lehetett unokája, mert a fia egy nagy homokos, a lánya meg meddő. A kis cigánykölyköt nem számolta, amit örökbe fogadtak. Azóta nem is vitték fel hozzá, mióta egyszer úgy érkeztek meg, hogy a gyerek az erkélyen lógott. Persze Margit néni nem akarta lelökni, csak épp a kedvenc sorozata ment a tévében.

A piac is tele volt mindenféle emberekkel. Szakadt nadrágú suhancok futkároztak fel-alá a vásárcsarnokban, és majdnem fellökték a kosarát is! Ekkor pillantotta meg Mártát az erős paprikák előtt.

- Mártika, hogy van a pészméker? - Ez az időmértékes mondat volt a titkos kód, amellyel tudatták egymással, hogy gond van. Márta félrehúzta Margit nénit, majd együtt elsétáltak a közeli sikátorig, ahol egy eltűntek egy ajtó mögött.

Margit néni csak itt érezte jól magát. Itt minden olyan volt, mint régen, amikor még minden házban lehetett démont idézni. Ma már csak havonta egyszer van erre lehetősége, a klub gyűlésein. Áldozatokat is mutatnak be ilyenkor, természetesen a legfiatalabb tagokat, akiket csak ebből a célból vettek fel. Margit néni sajnálta, hogy már a tagok is fogyatkoztak, alig néhányan maradtak.

Márta nagyot sóhajtott.

- Margitkám, mikor is születtél? - Kérdezte.

- Negyvenhatban. - Felelte Margit néni kurtán. - Miért?

Ezután Márta azt mondta, hogy nagyon sajnálja ezt az egészet, tényleg, és ha lenne más lehetőség, akkor egész biztos azt választaná. Margit azt mondta, elfő a húslevese, de Márta szerint ez már úgyis mindegy volt. Aztán Margit néni nem fázott többé.

A cikk végére csak úgy leírom, a Wikipédia mit ír a szatíráról: "A bemutatott helyzet vagy ember látszólag komoly, a történet, illetve a körülmények összessége viszont groteszk vagy abszurd, és ez a kettősség komikus-ironikus hatást eredményez. Az ilyen ábrázolási módot alkalmazó műalkotást tágabb értelemben szintén szatírának nevezzük."