Van egy kert Pécsen. Messziről semmi különleges nincs benne: néhány szál hagyma, pár sárgarépa, egy kis retek, és maréknyi gyümölcsfa. Az egyiknek nincsenek levelei, de gyönyörűszép mélyvörös termései messziről látszanak, ahogy a körülötte elterülő életnélküliség is. Ez a pécsi halálfa.
Marcus Aurelius római császár 173-ban meglátogatta Pannoniát, és az úton egy fekete csuklyás kereskedőbe botlott, aki elmesélte a császárnak a már ezerszer hallott történetet a fáról, melynek ízes termése szolgasorba kényszeríti a legkiválóbb elméket is, majd egy éjfekete, kőkemény magot nyomott a kezébe, hogy amint visszatér Rómába, vesse el egy titkos kertbe. A fa gondozásáról is szólt az öreg árus: minél több növény és állat kerüljön a közelébe, és az sem árt, ha néhanapján víz helyett borral kevert vérrel itatják a növényt. Az első mézédes gyümölcsöt annak kell elfogyasztania, aki uralkodni kíván a többiek felett, de vigyázni kell: ha az uralkodó meghal, a hatalom arra száll, aki másodjára fogyasztott a haláltermésből. Nevével ellentétben ez az étek nem halált, hanem hosszú, egészséges életet biztosított fogyasztóinak.
A császár nem hitt az idős férfinek, így azt pannoniai útja során elhajította Sopianae területén. A fa a mai napig egy kis pécsi kertben áll, körülötte egy nagy foltban csak az elszáradt, megfeketedett kórók állnak, és a kiüresedett bőrtasakokká változott patkányok, rókák és megpihenni kívánó madarak maradványai. A fa körülötti föld keménnyé és terméketlenné vált, a benne élő férgek, vakondok és rovarok vagy elmenekültek (ha tudtak), vagy életüket adták a növény táplálásáért.
Azt beszélik, más országokban is találhatók halálfák. Azoknak a testéből nőnek ki, akik megkóstolták már az átokgyümölcsöt, általában temetőkben. A Szaharában tavaly jelentették a fa megjelenését, bár az azt körülvevő megmagyarázhatatlan fekete homokot már évtizedekkel ezelőtt észlelték.
A fekete kérgű, stabilan álló fa ágai szerteszét nőttek az idők folyamán, a termések nehezen elérhetővé váltak. A háborítatlannak tűnő növény szomorúan vegetál, gyümölcsei erősen kapaszkodnak, mozdulatlanul várnak áldozataikra. Ha valaki valaha evett belőlük, már rég meghalt, így most senki nem élvezhet teljhatalmat más emberek tudata felett, és ha pár gyümölcs mégis eltűnne a fáról, sohasem tudnánk meg.