Aki mostanában utazik a pécsi helyi járatokon, már csak ritkán hallhatja a megnyugtató hangot: "Köszöntöm a Tüke Busz Zrt. járatán, Stubendek Katalin vagyok." Hová tűnt Stubendek Katalin?

Pécs egyik legjobb színésze, Stubendek Katalin már pár éve a helyi járat buszainak hangosbemondóiból is megszólította a város lakóit. A buszok lecserélésével azonban ő is eltűnt. Már csak a régi buszokon hallhatjuk a kellemes hangot, amint figyelmeztet minket, hogy az utazás során kapaszkodni ajánlott.

Nem hallatszik soha már mézédes éneke a buszokról, nem jut többé eszünkbe, hogy megfogjuk a kopott, baktériumoktól hemzsegő fémrudakat. Most, hogy a figyelmeztető hölgy nincs többé, mind elesünk. Egyszer mindenki elesik. A lelketlen buszokról névtelen emberek tömege száll le a megállóknál. Hamarosan senki nem tapasztalhatja meg, milyen Stubendek Katalinnal utazni. (Kivéve persze, ha találkoznak vele egy buszon, de az elég valószínűtlen.)

Most sötétebbek a buszok, és - legyünk őszinték - a világ is sötétebb. Stubendek Katalin hiánya mindenkinek fáj, nem csak az embereknek. Fáj az útszéli fűnek, fáj a házaknak, fáj az Árkádnak. Fáj a Mecseknek is. Minden komor, a köd talán már sosem száll fel a pécsi utakról. Még a fák is Stubendek Katalint siratják: leveleik sárgulnak, és lehullanak. Az őszi szél az emberek fülébe súgja: "Hová tűnt Stubendek Katalin?"

Válaszra várunk, de a válasz sosem fog megérkezni. Nem tudjuk, miért hagynak el minket. Nem tudjuk, szeretnek-e. Nem tudjuk, hová lett Stubendek Katalin.