Csak egy maréknyival kezdte, természetesen. Egy virágágyás puha, nedves földjével.
Nem zavarták a giliszták, sem az apró tojások, amelyekből pár nap múlva pókok, bogarak és férgek bújtak volna ki. Szomorú volt. Szomorú és éhes. Az első pár harapás volt a legnehezebb, de ahogy haladt a Föld mélye felé, egyre könnyebb és könnyebb volt mind a lelke, mind a földdarabkák lenyelése. Nem telt sok időbe. Minél többet evett, annál éhesebb lett. Érezte a Földet, érezte a természetet, és eggyé akart válni vele.
A Föld egyre kisebb lett, amíg ő csak nőtt és nőtt. Hamarosan nagyobb lett a tömege minden más élőlénynél, majd a Holdnál is. Miután az utolsó darab Földet is megette, éhsége elmúlt. Egyedül lebegett az Univerzumban több tízezer éven keresztül, és álmodott. Megálmodta a Földet, és a rajta élő embereket. A gyönyörű vízeséseket, erdőket, és hegyeket. A városokat, a háborúkat, az időt.
Amint az álom elkezdődött, már nem tudta leállítani. Az újjászületett Föld előtört az elméjéből változatlanul, és mégis teljesen másképp. Az első fa a köldökéből nőtt. Nem almafa volt, és nem szolgáltatott semmiféle különleges tudást a gyümölcse, de első volt, és a Földön gyakran csak ez számít. Az első fát ezernyi másik követte, majd az ezernyi másikat még több. Az erei folyókként hasították fel napszél-barnította bőrét, kék szeme visszatükröződött a vizek felületéről, és egy nap már nem önmaga volt.
Aztán megjelentek az állatok is. Halak, madarak, hüllők. Emberek. Senki sem emlékszik rá, senkit nem érdekel, de a célját elérte. Máig is a testét járjuk, a vérét isszuk és a leheletét lélegezzük.
Talán egy nap újra szomorú lesz valaki, és a kezébe vesz egy marék földet, és elkezd enni. Nem ma, nem is ezer év múlva... Egyszer, amikor szükség lesz rá...